Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Legyen jobb emlékünk. Két kisebb növésű, két lényegesen magasabb ellen kiskapura fociztunk. Tétre ment a játék, sörre. Igaz nekem árt a sör, keveset iszom. Az egyik magas előrelátó volt, kikötötte, hogy két meccset játszunk, és a kettő átlaga fog dönteni. Az első meccsen, botorul, csak rúgtuk a gólokat, meleg volt teljesen kifáradtam. A következő meccset az előrelátó szándéka szerint azonnal megkezdtük. Társamnak beismertem, hogy alig állok a lábamon. Nem baj, beállok a kapuba, te csak legyél itt előttem. A két nagy egymásnak passzolgatott, ha igen lassan feléjük indultam. Előttem a kapu üresen, nagyon messze. Egy lehetőség jutott eszembe. Ha a passzolás pillanatában lépek előrenyújtott lábbal közéjük, a labda az ő kapujuk felé fog pattanni. Így is történt. Egy pillanat alatt megváltozott a játék képe. Minden erőmmel rohantam a labdát vezetve a kapujuk felé. A két nagy kissé lemaradva utánam. Hátul, a társam ordít, rúgd rá. Ez szóba se jöhetett, mert mellé is mehetett volna. Nagy futás után egyszer csak átértem a gólvonalon. A játék utóélete. Az úgynevezett előrelátó szinte kikelt magából, miért nem rúgtam fel, ordítozta. A későbbiek során nagy ellenségem lett. Ez kellemetlen volt. Az emléket azonban nem vehette el tőlem. A sör persze soha nem lett megadva, ezt nem is bánom.